Nem jelentkeztem jó ideje, mert magam is alig akartam elhinni, ami történik velem, és féltem, hogyha leírom, akkor elillan a csoda. 

Hétfőn még egy katasztrofális napot éltem át, egész nap enni akartam és ettem is, na meg hánytam is. Ingerült voltam, feszült és türelmetlen mindenkivel, csak arra vágytam, hogy egyedül lehessek és ehessek, ehessek, ehessek. Nagyon el voltam keseredve emiatt, de azért kopogtattam magam tovább, ahogy elkezdtem a hétvégén.

És akkor jött a kedd. Felébredtem, és nem akartam enni. Vagyis akartam, de csak azért, mert már szokássá vált nálam, hogy "az evés jó", de igazából nem kívántam az ételt, úgy ahogy volt, egyik napról a másikra megszűnt a kényszeres vágy. És ami még hihetetlenebb, hogy ez azóta is tart! Most már 4. napja.

Teljesen értetlenül állok a dolog előtt... őszintén szólva nem akarom elhinni, hogy tényleg az ÉFT segített, mert akkor ez egy csodamódszer, és lássuk be, az ember ritkán hisz IGAZÁN a csodákban. Valószínűbb lenne, hogy a gyógyszer kezdett el hatni végre így 4 hét után, de abban pedig az a furcsa, hogy egyik napról a másikra történt, nem fokozatosan. 

Egyébként szerdán voltam a pszichiáternél, és neki még azt mondtam, hogy semmi sem változott, sőt jobban szenvedek, mert jobban akarok küzdeni és így még jobban megvisel a bukás. (Nem akartam neki beszélni az akkor még csak 2 napja tartó normális étvágyról, mert féltem, hogy csak átmeneti, és akkor hazaküld anélkül, hogy változtatna a gyógyszeren.) Úgyhogy átbeszéltük a dolgokat, és felírt egy harmadik gyógyszert, egy antipszichotikumot, amitől amikor legelőször gyógyszert szedtem két éve, elmúlt az étvágyam és fogytam is egy csomót. Kiváltottam a gyógyszert, de még nem vettem be, még várok, hogy a varázslat tényleg tartós marad-e. Mert ha igen, akkor csodálatos módon gyógyultnak nyilvánítom magam, és nem akarok még több gyógyszert szedni. De ha néhány nap múlva mégis visszatérnek a kényszerek, akkor itt lesz a gyógyszer, hogy megpróbáljam elkezdeni azt is.

Az ÉFT-t csinálom azóta is, bár már nem kopogtatok napi 25-ször, mert azt egyébként elég nehéz megoldani. Ezen kívül elkezdtem a Belső Béke nevű "programot" is, aminek az a lényege, hogy össze kellett gyűjteni az összes rossz érzést okozó emléket és élményt az életemből, majd egyenként kikopogtatni őket, minden nap egyet-kettőt, kezdve a legsúlyosabbakkal. Furcsa megkönnyebbülés van rajtam azóta, amióta túl vagyok a legrosszabb emlékeken. Érdekes egyébként, hogy ezek nem olyan emlékek, amikor velem történt valami rossz, engem bántottak meg vagy ilyesmi, hanem mind olyan, amit én tettem és rettenetesen szégyellem, mert úgy érzem, hogy megaláztam magam. A engem-bántottak-meg emlékek bőven hátrébb vannak a rangsorban. Megnézzük, hogy fogom magam érezni egy-két hónap múlva, amikor kivégeztem az egész listát.

Tegnap és ma is egész nap suliban voltam, ezért nem tudtam eddig írni, pedig nagyon szerettem volna. Vannak jó és rossz híreim... kezdem a rosszal.

Tegnap előtt, tegnap és most este is hatalmasat zabáltam, tegnap és ma hánytam is. Megint az a fajta volt, amikor csak úgy jött a vágy, és előre tudtam, mi lesz a vége, mert különben sehogy sem csökken a feszültség. Amikor éhség miatt kezdek el enni és nem bírom abbahagyni, azt valahogy jobban meg tudom érteni, jobban el is nézem magamnak. De ezt a fajtát utálom, mert innen nincs menekvés. Annak, hogy nap közben se tegnap se ma nem volt kényszerem, nem tudom, hogy örüljek-e, mert lehet hogy csak azért nem volt, mert egész nap suliban voltam és nem volt rá se időm, se alkalmam. Szóval ez nem biztos, hogy siker és haladás.

Jó hír viszont, hogy a kedvem most már napok óta jó, úgyhogy most már 100%, hogy a hetekig tartó letargia a gyógyszer mellékhatása volt, és most már végre egészen biztosan túl vagyok rajta. Újra a régi vagyok, újra van életkedvem, újra élveztem az edzéseket és látok reményt a javulásra, van kedvem élni és megoldásokat keresni.

A másik jó hír, hogy megint találtam egy segítséget, bár hogy valóban segíteni fog-e, az majd kiderül. Van egy ÉFT nevű módszer, amire ha rákeres a neten, bárki elolvashatja, miről is szól. A lényege annyi, hogy minden érzelmi és bizonyos lelki problémákat is abból eredeztet, hogy a test energiarendszerében feszültség keletkezett, amelyet a meridián vonalak végpontjainak kopogtatásával ki lehet "javítani". Állítólag fóbiákat, szorongást, depressziót, függőségetek, kényszerbetegségeket és minden pszichés problémát lehet ezzel kezelni, és csak néhány percet vesz igénybe. Ételfüggőség esetén azt írja, néhány nap elegendő a gyógyuláshoz napi 25-szöri kopogtatással, csak a komolyabb addikcióknál (alkohol, drog) kell néhány hét. Vannak kineziológusok, akik ezzel foglalkoznak, de le lehet tölteni a netről egy teljes kézikönyvet, amiből meg lehet tanulni a módszer alapjait. Mondanom sem kell, hogy már átrágtam magam rajta, és el is kezdtem kopogtatni magam. Mondjuk a suli miatt közel sem tudtam 25-ször megcsinálni, úgyhogy holnaptól számítom igazán, hogy elkezdtem, és nagyon bízom benne, hogy a hét vége felé már érezni fogok valamit. Kíváncsiságképp írtam egy kineziológusnak is, akinek nagyon szimpatikus volt a weboldala, úgy tűnik, hogy nagyon profi az elhízás és az evéskényszerek kezelésében, de 12 ezer forint egy kezelés, úgyhogy ezzel most még várok. Adok egy kis időt magamnak, hátha egyedül is sikerül megoldanom, de ha nem, akkor lehet, hogy jövő hónapban elmegyek hozzá. Fájni fog ez a sok pénz, de valamit muszáj tennem. Úgy érzem, hogy ebből egyedül nem fogok tudni kikeveredni, és a pszichológus ehhez nagyon kevés segítséget ad. Tudom, ő azt mondta és nyilván sokan mások is úgy gondolják, hogy másra akarom bízni a munka java részét és várok a csodára, de ehhez tényleg nem érzek elég erőt magamban. Már túl régóta küzdök vele és már túl sok mindent kipróbáltam. Minden más lelki problémámmal magam harcolok, de ezzel nem megy. Ma is azt éreztem, hogy van bennem valami gát, mélyen legbelül, ami nem engedi, hogy ne egyek... a csoki ízére se vágytam, éreztem, hogy simán meg tudnám állni, ha akarnám, mert nem kívánom, emlékeztettem is magam, hogy fogyni akarok és rosszul vagyok a testemtől, de volt valami kényszer, ami akkor is elvitt a boltba és megvetette velem a két tábla Milkát és belém diktálta, hogy egészen rosszul legyek. Ebben a kézikönyvben írnak arról is, hogy izomteszteléssel gyakran kiderül, hogy az, aki azt mondja fogyni akar, tudat alatt mégsem akar valamiért. Szerintem nálam is ez lehet, és úgy érzem, hogy ez túlmegy a "hatáskörömön"

.

Eredetileg úgy terveztem, hogy a méregtelenítést addig csinálom, amíg teljesen "le nem szokom" az evésről, és amíg le nem fogyok vagy 5 kilót. De tegnap este már nem bírtam tovább, a reggeli edzés és az egész délutáni munka (elég megerőltető a munkám) teljesen elgyengített, úgyhogy este enni kezdtem. DE! Nem hatalmas zaba és hányás lett a vége, hanem "csak" három szendvics és egy szelet csoki. Persze tudom, egy étkezésre ez is sok, de két és fél nap koplalás után talán normálisnak is mondható.

Szóval, mától újra eszem. De megpróbálok csak akkor, amikor éhes vagyok, és akkor is lassan, normális mennyiséget. Úgy döntöttem, hogy nem fogok megvonni magamtól semmit, mert lehet, hogy az okozza a rohamokat. Így persze benne van a pakliban, hogy nem fogok tudni leállni, de ez mindig is így lesz sajnos. Igyekszem 2000 kalória alatt enni, mert elvileg az én fizikai aktivitásommal ennyitől már heti fél kilót lehet fogyni. Hogy egy kicsit a mai napról is szóljak, egyelőre nem volt nagy zabálás, bár épp most vagyok túl két csokin. Miközben az elsőt ettem, éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, és itt most nem lesz mértéktartás, úgyhogy szélsebesen vágtam be a másodikat is és csak azért nem folytattam továbbiakkal, mert szerencsére nem volt több itthon. Rendes főtt ételt ebédeltem, ami nálam ritkaság, mert általában zsemléket, péksütiket, csokit szoktam enni, mert lustaságból és mert egy főre nem érdemes, nem főzök. Arra gondoltam viszont, hogy ezek az ételek nem tudnak úgy eltelíteni és kielégíteni a test igényeit sem, és lehet, hogy rendszeres főtt étellel könnyebb dolgom lenne. Úgyhogy ezentúl minden nap veszek majd valamit egy kifőzdében vagy rendelek. Nem lesz olcsó persze, de a bevásárolt, befalt és kihányt eszméletlen mennyiségű édesség sem (volt) az.

Tegnap voltam pszichológusnál. Szokás szerint nagyon jól jöttem el tőle, nem tudok erre jobb szót, mint hogy "jól". Nem jókedvűen, vagy boldogan vagy ilyesmi, csak jól, mert egy kicsit ilyenkor mindig okosabb leszek,  megnyugszom, jobban átlátom a dolgokat, mindig kapok útmutatást. Ő azt mondta, hogy a gyógyszertől valószínűleg csodát vártam, pedig csoda nincs, az csak apró segítség, a probléma legnagyobb részét egyedül kell megoldanom. Ekkor egy picit el is pityeredtem, mert nem hiszem, hogy egyedül képes vagyok rá, hiszen az elmúlt 8 évben nem sikerült, akkor most mitől menne? Erre azt felelte, hogy a terápia segíteni fog, és fogunk erről beszélni, ahogy tettük is tegnap, de egy kicsit mégis úgy érzem, hogy nem igazán tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Megfordult a fejemben, hogy nem járnék-e jobban, ha elmennék egy olyan szakemberhez, aki kifejezetten táplálkozási zavarokkal foglalkozik, de aztán arra jutottam, hogy egyrészt nem akarom "megcsalni" a pszichológusomat, másrészt szerintem akar nekem segíteni annyira, hogy máshoz irányítana, ha szükségét érezné. Ez a gondolat, hogy "más talán többet segítene", megint olyan, mintha varázslatra várnék. 

Szóval tegnap próbáltunk rájönni, hogy mi is lehet az oka az evési rohamoknak. Felvetett egy olyan gondolatot, ami nem hülyeség, hogy talán azért akarok mindig jó sokat enni, mert egész életemben, gyerekkorom óta jelen volt az, hogy duci vagyok és ezért nekem nem kéne ennem. Nemrég elolvastam egy könyvecskét, Végleges fogyás a címe, ami szintén az elhízott nők kényszerevéseinek lelki okait próbálja feltárni. Na, ebben egyebek között pont erről írtak, hogy a kövér nő nem engedheti meg magának, hogy egyen és élvezze az ételt, ezért  habzsol, tehát első lépésként meg kell engednünk magunknak, és élvezni az ízeket. Ezért is jutottam az elhatározáshoz, hogy mostantól rendesen próbálok enni, azt, amit megkívánok. Csak nem túl sokat.

Azt a házi feladatot kaptam, hogy innentől kezdve vezessek egy füzetet a következő találkozásunkig, amibe minden alkalommal, amikor rám jön az "enni kell" érzés, írjam le, hogy mit csináltam akkor épp, milyen gondolatok jártak a fejemben és mit éreztem. Ez baromi érdekes egyébként, nagyon élvezem. Ma már sajnos három bejegyzésem is történt, de megálltam mindhármat. Valahogy attól, hogy leülök és átgondolom, mi is zajlott le bennem amikor jött a vágy, tudatossá válik az egész, és mire leírom, uralni tudom az ingert. Legalábbis egyelőre. Aztán gondolom a két hét végére kirajzolódik majd, hogy mégis mik azok az érzések, események, amik legtöbbször kiváltják a falási rohamokat.

Ami a kedvemet illeti, nem akarom elkiabálni, de ma mintha egy kicsit megint jobban lennék, aktívabb, kevésbé közönyös. Nemsokára indulok edzeni, és hosszú idő óta most van hozzá újra kedvem. Biztosan a tegnapi pszichológus látogatás is hozzájárul, meg a mögöttem lévő három falás és hányás nélküli nap, amiért nagyon büszke vagyok magamra.

Ezt nem hiszem el, holnap már három hete, hogy szedem ezt a szart, és én még mindig olyan életunt vagyok, hogy az nem igaz. Persze jobb a helyzet, mint amikor a mélyben voltam, de annál sokkal rosszabb, mint a gyógyszer előtt. Ma is hazaértem munkából, befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót és csak kuporogtam ott két órán keresztül, még a telefont se vettem fel. Délután edzésem volt, és ezalatt a két óra alatt végig azon gondolkodtam, hogy menjek-e vagy sem. Az égvilágon semmi kedvem nem volt hozzá (plusz féltem, hogy a nem evéstől esetleg rosszul leszek majd és az milyen ciki), de azt is tudtam, hogyha nem megyek, akkor hatalmas kudarcot vallok és csak tovább taposom magam a sárba, ahelyett, hogy próbálnám kirángatni onnan magam. Végül elmentem, és jót tett, mert erőnlétileg nagyon jól bírtam, úgyhogy megnyugodtam, hogy a gyógyszer nincs hatással a fizikai teljesítményemre. A kedvem viszont nem változott, ugyanaz a fásultság van továbbra is rajtam. Csak úgy vagyok, kedvetlenül, és az egyedüli dolog, amit szeretnék csinálni, az az evés.

De erős voltam, és ma is tartottam a méregtelenítést. Már éreztem, hogy kevesebb az erőm, mint tegnap, de valahogy mégis sikerült. Amíg az ágyban feküdtem, akkor is e között a két opció közt vacilláltam: menjek edzeni, vagy maradjak itthon, zabáljak és hányjak. Persze hogy én is tudtam, melyik a jó választás, de a kísértés borzasztó nagy volt, és ha nem érzed a motivációt, nincs miért kitartani. Márpedig érzem, hogy tűnik el a kitartásom, ma már pl. abban is elbizonytalanodtam, hogy bármivel is boldogabb lennék-e soványan, változtatna-e az rajtam bármit is. Szóval kurva nehéz, na. Úgy érzem magam, mint egy szerencsétlen hülye, aki csapdába esve vergődik.

Ráadásul ma felhívott a pszichiáter, hogy a jövő heti időpontom mégse lesz jó, mert nem lesz bent. Azt akarta, hogy majd a gondozónők felírják a receptet, és majd rá egy hónapra találkozunk... úgy kétségbe estem, mondtam neki, hogy de hát ez lenne az első találkozásunk, amióta a gyógyszert szedem, szeretnék vele beszélni, nem lehetne mégis találni helyet? Úgyhogy berakott jövő szerdára két beteg közé, nem túl nagy lelkesedéssel, úgyhogy már előre látom, hogy akkor alig lesz rám ideje, csúszásban lesz és ideges is lesz. Holnap viszont pszichológus, majd ő megnyugtat, tőle mindig olyan jó érzésekkel távozom. 

Ma belekóstolhattam, hogy milyen lenne úgy élni, hogy nem az étel határozza meg minden percemet. Fantasztikus lehet, és nagyon szeretném elérni! Nem kellett hazarohannom, hogy ehessek, nem kellett a programjaimat ahhoz igazítanom, hogy ehessek, nem kellett munkába elég kaját csomagolnom, hogy ehessek, nyugodt szívvel találkoztam a barátaimmal, mert nem bántam, hogy nem ülök itthon, hogy ehessek. Persze közben megvolt a késztetés, úgyhogy mindent mondhatok, csak azt nem, hogy élveztem a mai napot, de mégis láthattam, milyen az, amikor nem az étel a meghatározó. 

Sikerült betartanom a méregtelenítést, bár egy tejeskávéval és két miniatűr keksszel, amit a kávé mellé kaptam, többet ettem mint az előírt. De így is büszke vagyok magamra és boldog vagyok. Mondjuk a fejem nagyon fáj és nyomott vagyok, délután aludtam is három órát (fogalmam sincs, hogy tudtam ennyit aludni, szinte "elájultam" a gyengeségtől), de éhséget már kb. dél óta nem éreztem. Legalább ezer pillanat volt napközben, amikor majdnem feladtam az egészet, de elég erőm volt, hogy eszembe juttassam, miért is kezdtem bele. Azért, mert hiába ennék, akkor se lennék jobban (maximum a fejfájás és a rossz közérzet múlna el, de az úgyis elmúlik majd 2-3 nap után), és azért, mert muszáj fogynom, mert így a nemrég visszaszedett 2-3 kiló miatt olyan lelkifurdalásom van, ami még inkább megnehezíti, hogy küzdjek az evészavar ellen. Nagyon remélem, hogy holnap is lesz elég energiám, hogy eszembe jussanak és használjanak is ezek a gondolatok.

Plusz, tegnap kicsit utána olvastam az agykontrollnak, és többen használják arra, hogy elvegyék vele az étvágyukat. Jobban mondva arról írnak, hogy éhséget nem éreznek, de gondolom ugyanígy lehetne vele befolyásolni azt is, hogy a kényszeres vágyam megszűnjön. Letöltöttem egy Fogyás mobillal és CD-vel című agykontrollos meditációt, de eddig akárhányszor elkezdtem hallgatni, rögtön elaludtam, így meg nem hiszem, hogy használ. De megpróbálok majd saját magam is vizionálni, ahogy egyre kevesebbet eszem, észreveszem, hogy az étel nem boldogság és fogyok. 

Apropó boldogság. Ma az eddigieknél is erősebben próbáltam arra koncentrálni, ami örömet okoz, hogy eltereljem a figyelmemet az evésről és helyettesítsem a jó érzést valamivel. Illetve próbáltam volna... de arra kellett rájönnöm, hogy basszus én semminek sem örülök. Konkrétan az evés az egyetlen örömforrás az életemben. Direkt nem azt írtam, hogy nincs semmi jó az életemben, mert ez nem igaz, van munkám, családom, barátaim, kutyám, szabadidőm... csakhogy ezek nem tesznek boldoggá. Persze kétség sincs afelől, hogy a hiba bennem van. Nem tudom élvezni az életemet, ha dolgozni indulok, az a bajom, hogy kirángatnak a nyugiból és elfáradok. Ha nem dolgozom, akkor az a baj, hogy haszontalan vagyok és néha unatkozom is. A családommal jól érzem magam, de zavar, hogy tudom, ennyi idősen már a saját családommal kéne ugyanilyen jól éreznem magam. A barátaim, és úgy általában minden ember untat mostanában, nem szeretek beszélgetni, mert magamat is unalmasnak érzem és erőltetettnek az egészet. Társaságban sem szeretek lenni, de egyedül sem. A sport volt mostanában az egyedüli jó dolog az életemben, de amióta a gyógyszert szedem, valahogy most ez sem érdekel. Csak arra tudok gondolni, hogy egy szerető férfit szeretnék és gyerekeket, és amíg ez nem lesz meg, nem leszek boldog. Közben pedig tökéletesen tudom, hogy 1. nem a másiktól leszünk boldogok, hanem egyedül kell annak lennünk, és a másik majd csak kiegészít, 2. egy pasit se tudnék elviselni, és ugyanúgy szakítanék néhány hónap után, ahogy eddig, mert képtelen vagyok igazán szeretni, 3. nem menne az anyaság, az állandó talpon levés, a fáradtság, felelősség és minden, ami ezzel jár.

Erről az egész evéskényszerről egyébként azt gondolom, hogy egy rossz beidegződés. Egyetértek azzal, amit a tippeket adó írásban olvastam, hogy valamilyen problémát, rossz érzést szeretnénk így kezelni, megszüntetni, de emellett azt is gondolom, hogy nem feltétlenül csak egy stresszes helyzetre adott válasz nálam az evés. Ugyanígy jelen van akkor is, amikor jól érzem magam, amikor épp nevetgélek a barátaimmal (mint pl. ma délután), vagy kellemesen elbeszélgetek a családom tagjaival. Persze van, amikor tényleg ellenállhatatlan a kényszer és van, amikor csak kívánom az evést és ha nagyon-nagyon akarom, meg tudom állni. Szóval vannak különböző helyzetek, de ettől függetlenül azt gondolom, hogy valami rosszul van kódolva az agyamban evés ügyben, és ezt a kódot át lehetne írni. Én hiszek az akarat erejében, simán elhiszem például, hogy egy halálos beteg felépül csak azért, mert minden nap koncentrált rá és elhitte, hogy meg fog gyógyulni. Az agykontrollban is hiszek (bár én magam még nem végeztem tanfolyamot - sajnos), és a Titok c. könyvben leírtakban is hiszek. Elhiszem például, hogy ha valaki tényleg száz százalékosan abban a tudatban tud élni, hogy bármit eszik is, nem fog hízni, akkor az így is lesz. Csak ezt a gondolatot nehéz TÉNYLEG magunkévá tenni, hiszen az ember tanult biológiát, ismeri az anyagcserét, ebben a tudatban nőtt fel. De ezek alapján hiszek abban is, hogyha sikerülne valahogy átírni a tudatalattimban, hogy ne akarjak ennyit enni, akkor megszűnne a kényszer. Úgyhogy elkezdtem esténként meditálni, ellazulni és arra koncentrálni, hogy keveset eszem, csak annyit, amennyire szükségem van, folyamatosan fogyok, karcsú vagyok, stb. Ez, plusz a gyógyszer és a terápia, kizárt hogy ne működjön előbb-utóbb, le kell győznöm ezt a szart. Pszichológushoz szerdán megyek legközelebb, akkor szeretném, ha csak erről beszélgetnénk majd.

Határozottan állíthatom, hogy elmúlt a mély depresszióm. Végül is már 3 nap híján 3 hete szedem a gyógyszert, úgyhogy itt volt az ideje, remélem már nem is fogok visszaesni. Jobb kedvvel az evéskényszer ellen is könnyebb lesz küzdeni, úgy gondolom.

Ma igyekeztem megfeledkezni arról, hogy bulimiás vagyok. Egyébként is talán túlságosan rágörcsöltem erre a bulimia dologra, az elmúlt három hétben ha lehet, akkor még inkább az evés határozta meg az életemet. Előtte "csak" egy folyton fogyni vágyó nőnek éreztem magam, akinek gondjai vannak az evéssel. Most meg mintha meg lennék bélyegezve ezzel a bulimiával. Úgyhogy ma, miután végre jól is éreztem magam és egész nap programjaim voltak (reggel edzés, aztán egy kis vásárlás, majd ebéd a szülőknél, délután pedig barátok, közös filmnézés és egyebek), egyszerűen nem foglalkoztam ezzel az egész szarsággal. Persze ebből kifolyólag jó sokat is ettem, de nem engedtem, hogy emiatt bűntudatom legyen. Nem mondom, hogy nem esett volna jól egy kiadós hányás, de nem hagytam, hogy ez most zavarjon. Mondjuk ezt most valószínűleg azért tudtam mindenféle probléma nélkül megtenni, mert ugye elvileg holnap indul a méregtelenítés, amikor úgyis fogyni fogok egy-két kilót és egy kicsit megtisztulok, talán valami változni is fog.

Reggel, délben és este fogok megenni egy szelet kenyeret egy deci tejjel, nagyon lassan és rengetegszer megrágva. Első nap biztos, hogy pokolian fogom érezni magam, mert mindig így szokott lenni (évekkel ezelőtt csináltam már néhányszor). Rosszul vagyok az éhségtől, fáj a fejem, gyenge vagyok, stb. Kicsit félek is ettől, mert egész délelőtt dolgoznom kell, de délután pihenhetek majd, csak este lesz egy találkozóm, az meg jó lesz figyelemelterelésnek. Kedden viszont edzés lesz, ha bírom addig (márpedig bírnom kell, sőt még sokkal tovább is!), remélem nem leszek rosszul az erőtlenségtől. Kicsit aggaszt, hogy a ma reggeli edzést is borzalmasan bírtam, az első tíz percben rosszul lettem és utána egész végig szenvedtem, a vércukrom is leesett, többször úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok. Nem tudom, mitől lehet ez, igaz hogy kihagytam kb. másfél hetet sport terén, de azért csak nem fejlődtem vissza erőnlétileg ilyen sokat ennyi idő alatt... Remélem nem ebbe is a gyógyszer kavar bele, mert épp elég, hogy eddig borzasztó volt a hangulatom, és még ez a nyirokcsomó megnagyobbodás is megijeszt kicsit. Holnap hívom a pszichiátert ez ügyben, remélem megnyugtat, hogy nem jelent semmit.

Kezdem megszeretni ezt a kis blogot. Mindig van hová jönnöm, van "kivel" megosztanom a gondolataimat, és kicsit összeszedettebbnek érzem tőle magamat.

A esti evés nem sikerült olyan jól, mint terveztem, elég sok lett, egy kicsit most rosszul is vagyok, de legalább nem hánytam. Lélekben pedig gőzerővel készülök arra, hogy hétfőn elkezdjek méregteleníteni. Valahol persze már látom magam, ahogy elkeseredve leülök ide és írom, hogy mekkora falásrohammal törtem meg a böjtöt már az első nap felénél, de azért igyekszem elnyomni ezt a rémképet és bízni, akarni.

Ahogy írtam is, ma már jobb volt a kedvem, mint a napokban. Újra felfedeztem magamban egy kis életkedvet, de ezzel együtt elfogott a haszontalanság érzése. Egyébként is nagyon sokszor érzem ezt, de nem tudom, hogy tudnék kitörni ebből. Igazság szerint elég lusta embernek tartom magam, és ha egy olyan életet élnék, amelyben egész nap dolgozom, a fennmaradó időben pedig mondjuk bevásárolok, takarítok, főzök és tanulok, akkor nem lennék boldog, utálnám az egész életemet és azt, amit csinálok, azt, hogy sosincs időm pihenni, kikapcsolódni, csak úgy azt csinálni, amit szeretnék. Így viszont sokszor szégyellem azt, hogy a munkám csak napi néhány órát vesz igénybe, járok ugyan suliba, de csak akkor tanulok, ha már muszáj (most is halogatom éppen), és gyakran fél napokat eltöltök netezéssel, filmnézéssel. Normális esetben hetente 4-5x sportolok, erre legalább büszke vagyok, de egyedül erre (és megjegyzem, ha már itt tartunk, ennek az eredménye sem látszik a plusz tíz kiló hájtól). Ilyenkor jön az, hogy ne akarjak megfelelni mások elvárásainak, hanem éljek úgy, ahogyan az nekem jó, csak magamnak kell megfelelnem. Csakhogy, én magam is azt tartom becsülendőnek, ha valaki a belét is kidolgozza, vagy valami maradandót alkot az életben. Bár megjegyzem, szerintem bármit tehetnék, akkor se tudnám igazán becsülni magam. A sulikat is, amiket csinálok, csak azért kezdtem el, hogy kicsit legalább többnek, hasznosabbnak érezhessem magam. De nem vált be, hiába kapok jó jegyeket, mindet betudom a szerencsének, hiszen alig fektetek bele energiát. A suliba járásból is az lett, hogy csak csalódást okozok magamnak, mert most is a fejem felett lóg négy beadandó feladat, amikbe még bele sem kezdtem, és képtelen vagyok rávenni magam, hogy foglalkozzak velük, mert annyira nem érdekel.

Egyszerűen úgy érzem, hogy nálam szinte mindenki hasznosabb. Mások napi 8 órát dolgoznak, akik meg nem, azok tanulnak, vagy gyereket nevelnek. De ha 8 órát kéne dolgoznom (korábban már volt benne részem), utálnám és nem bírnám elviselni, vagyis akkor sem lennék boldogabb. Igazából az a nagy büdös igazság, hogy fogalmam sincs, mitől lennék boldogabb.

Vagyis dehogynem tudom: attól, ha nem lennék nárcisztikus és nem magammal lennék folyton elfoglalva, ha tudnék másokat szeretni, ha lenne egy boldog párkapcsolatom, ha nem lennék bulimiás, ha karcsú lennék, ha jobban szeretnék társasági életet élni, ha nem szoronganék új helyzetekben, ha nem lenne megfelelési kényszerem és el tudnám fogadni magam úgy, ahogy vagyok.

A kedvem jobb, mint tegnap. Délelőtt még edzeni is elmentem, ennek nagyon örülök, igazán kellett már. Ha ma sem mentem volna el, nagyon utáltam volna magam. Holnap is muszáj mennem, remélem most megtört a varázs és gond nélkül indulok majd el reggel.

Kaja ügyben is egész normális ez a mai nap. Eddig még csak egyszer hánytam, és úgy érzem, ma már nem is fogok többet. Enni sem akarok már, valószínűleg fogok, mert még éhes leszek este, de nagyon fogok figyelni, hogy tényleg csak annyit egyek, amennyit muszáj. Néha úgy érzem, hogy az éhség visz bele a rosszba. Ha normális emberként megvárom, hogy éhes legyek és csak akkor kezdek el enni, akkor meg az éhség miatt kezdek el falni. És ha elkezdtem, nem bírok megállni. Ha sikerülne megcsinálnom a méregtelenítést hétfőtől, az azért is jó lenne, mert az első 1-2 nap után már nem érez éhséget az ember. Utána talán összeszűkülne a gyomrom, nem is lennék nagyon éhes és könnyebb lenne.

A tegnapi napom folytatásáról legszívesebben nem írnék semmit, de muszáj. Muszáj szembenéznem vele és felvállalnom. És hát azt is megfogadtam, hogy követni fogom az olvasott tanácsokat. A tegnapi délutánom tehát katasztrófába torkollt, 5-től este 8-ig folyamatosan ettem és hánytam. Összesen elfogyasztottam kb. 10 zsemlét, fél liter tejet, 4 óriás túró rudit és egy egész csomag 4 adagos pudingot.

Nem tudom, hogy mit kellene éreznem. Zsigerből az jön, hogy bánom, undorodom magamtól és megvetem magam ezért. De ha engedem ezeket az érzéseket eluralkodni, akkor hol van az, hogy fogadjam el önmagam és szeressem úgy, ahogy vagyok? De ha sikerülne is mindezt elfogadnom, akkor hol a motiváció a változtatásra? Ha ezt helyénvalónak tartanám, akkor gondolom nem akarnék küzdeni ellene. Talán valahogy meg kéne bocsátanom magamnak, tudni, hogy ez így nem helyes, de szeretettel támogatni magam. Az egyik bulimiás írásban azt olvastam, hogy ne felejtsük el, a gyógyulás útja nem egyenes út. És míg két lépést teszel előre, addig egyet hátra, és ha elbuksz egyszer, nem szabad összeomlanod, hanem kitartóan folytatnod tovább. Szóval meg kéne bocsátanom, hogy ez megtörtént, és közben mégsem felmenteni magam, mert az lehetőség arra, hogy újra és újra mentségem legyen megbotlani. Nem egyszerű, basszus.

Tegnap elkeseredésemben mindenfélék jártak az eszemben. Olvastam a hipnózisról, amiben nem is tudom, hogy hiszek-e. Egy kicsit úgy tűnik, mint egy varázslat, ami egy csapásra megoldaná a problémámat és nekem nem kéne tennem semmit sem érte. Pont ezért vonzó, és pont ezért nem hiszem igazán el, hogy sikerülhet. Arról nem is beszélve, hogy nincs annyi felesleges pénzem, hogy (lehetséges) hülyeségekkel próbálkozzam. Szerintem meg fogom erről kérdezni a pszichológust legközelebb. 

A másik gondolatom az volt, hogy drasztikusnak kéne lennem és szinte teljesen megvonnom magamtól az ételt, az kizökkentene egy ideig, fogynék is és ez talán megnyugtatna, legalábbis a súlyomat illetően és akkor ez nem stresszelne tovább. Ma is arról álmodtam, hogy különböző helyzetekben a mérlegre álltam és úgy manipuláltam az eredményt, hogy még viszonylag elfogadható legyen... Régebben sikerült néhányszor megcsinálnom egy méregtelenítő kúrát, amiben csak napi 3x lehet egy szelet teljes kiőrlésű kenyeret és egy deci tejet elfogyasztani, nagyon lassan, kis falatokban, amit legalább 30x megrágunk. Fogalmam sincs, hogy sikerülne-e most is megcsinálnom, de talán ha egyáltalán nem kezdek el enni, akkor nincs akkora kísértés. A hétvégén még vannak programjaim, ahol muszáj lesz ennem, de hétfőtől megpróbálom.