Kilátástalanság, élet- és önutálat, unalom, kedvetlenség, feszültség. Nagyjából ezekkel a szavakkal tudnám leírni, hogy érzem magam ma (is). A tegnapelőtti jó(?)kedv úgy látszik csak átmeneti volt. Egyszerűen nincs semmi de semmi, amihez kedvem vagy energiám lenne. Reggel már tényleg muszáj lett volna elmennem edzésre (a sulim és az erőnlétem miatt is), de egyszerűen nem ment. Pedig már fel is öltöztem, indulásra készen voltam, de aztán visszafordultam. Ezért persze még jobban utálom magam, míg közben ápolgatom is a kis lelkem, hogy én is igazán elengedhetem magam néha, főleg, hogy most valami nálam erősebb gusztustalan hangulat lett rajtam úrrá egy ideje, amiről nem tehetek. Aztán jön a gondolat, hogy de igen, biztosan tehetnék ellene, csak én nem vagyok elég erős és kitartó. Tanulnom is kellene, de nem, nem, nem.

És persze reggel óta ott ül rajtam a vágy, hogy egyek, tömjem magam tele. Ott van a kísértés, hogy nincs itthon a lakótársam, úgyhogy megtehetném, aztán kihányhatnám és így büntetlen maradna, nem híznék tőle. Viaskodtam egy ideig, ismételgettem a gondolatot, hogy az sem segítene, attól sem lennék jobban, csak még jobban utálnám magam, de nem bírtam sokáig és elkezdtem enni. Viszont meglepő módon két lekváros bukta és egy bögre tej után tele lettem, émelyegni kezdtem és sikerült megállnom, nem ettem tovább. Persze kihánytam, mert ez is sok, de töredéke annak, amit máskor ilyen állapotban meg bírok enni. Szóval, valami talán mégis történik, lassan, kurva lassan, de talán haladok valamerre.

Lassan indulok ebédelni a szüleimhez, ettől már előre félek. Ott sosem bírok ellenállni, és tudom, hogy elengedhetem magam, ami nem segít a dolgon. De a jelenlegi hangulatomban legalább annyira nem vágyom senki társaságára, mint amennyire egyedül sem akarok lenni. Náluk mégsem vagyok egyedül, de megjátszanom sem kell magam, beszélnem sem, ha nem akarok, nem kell senkit sem szórakoztatnom. Bár van egy olyan gyanúm, hogy most ott is csak szenvedni fogok.

A mai napom óriási csalódás volt, egy igazi katasztrófa. Reggel még egész jól bírtam felesleges evés nélkül. Aztán óráról órára éreztem, hogy fogy az erőm, de még kitartottam... egészen addig, amíg oda nem értem a családomhoz, ahol a délutánt töltöttem, végtelen kajahegyek között. Az első falat után elfogott a remegés, az a bizonyos vágyakozó remegés, amikor minden megszűnik körülöttem, csak az étel létezik. Akkor is, amikor már nem esik jól, amikor már nem is érzem az ízét, amikor már rosszul vagyok tőle. De még ettem, kis szünet után (hogy ne tűnjön fel senkinek, összesen mennyit zabálok) újra, majd újra, titokban még egy kicsit és még egy kicsit. Ami az egészet még frusztrálóbbá tette, az az, hogy nem tudtam hányni, mert folyamatosan voltak körülöttem (csak már hazaérve itthon tudtam, de addigra már hiába). A falás-hányás is lelkifurdalást kelt, de ha nincs alkalmam hányni, az még rosszabb, mert valahogy úgy érzem, hogy bennem marad a bűn, a sok mocsok amit megettem. És hízom is persze, mert ez is zavar, hogyne zavarna. 

El vagyok keseredve, mert nem tudom, hogy mi is ez, és hogyan kéne ennek működnie. Tényleg bulimiás vagyok? Vagy csak szimplán falánk, és akkor hiába minden gyógyszer és kezelés? Ha bulimiás vagyok, akkor el fog múlni ez a leküzdhetetlen vágy valaha is? Vagy a módszerekkel, amiket most kezdek alkalmazni (állj meg egy percre, gondolkodj el, mi kéne neked valójában, stb.) el lehet ugyan nyomni, de csak ideig-óráig? És az egész egy nagy küzdelem lesz naponta harmincszor, életem végéig? Mert ahhoz biztos, hogy nem lesz elég erőm. Éreztem ma is, hogy reggel még nemet tudtam mondani. Aztán fél óra múlva újra jött az inger, de még mindig visszafordultam félúton a konyha felé. De aztán tíz perc után megint és megint... ezt nem lehet bírni. Vagy egy idő után csillapodik majd a vágy, ahogy automatikussá válik ez az új fajta gondolkodás, és TÉNYLEG megváltozik majd a viszonyom az étellel? Valahol olvastam és baromi igaz, hogy a kényszerevést leküzdeni más, mint pl. az alkohol- vagy drogfüggőséget. Mert míg az alkoholista és a drogos megteheti, hogy nem nyúl többet az adott szerhez, addig enni muszáj. Vagyis a kísértésnek folyton ki leszünk téve.

Furcsa egyébként, hogy alapvetően undorítónak találom magát az evést és az ételt is. Kívánom, de mégis undorító, mert már látom magam előtt felaprítva, ahogy pépesítik a fogak és összekeveredik a nyállal, aztán az emésztőrendszerbe jut (már maga a szó, "emésztés" is undorító), ahol bélhangokkal jár együtt az emésztés, böfögnek, finganak az emberek az ételtől és végül büdös, ronda ürülékként távozik. És mindehhez hozzátartozik, hogy az étel hizlal, lötyögős, kelt tészta állagú zsírpárnák formájában rakódik a bőr alá és remeg, ha megmozgatják. Nem is értem, hogy tudok enni (ráadásul ennyit!), ha ilyen gusztustalannak tartom a táplálékot és a táplálkozást. Legjobb lenne végleg megundorodni az ételtől és csak néhány almán tengetni az életemet, épp csak annyin, hogy életben maradjak.

És, hogy még jobb kedvem legyen, tegnap este észrevettem, hogy megduzzadt és kicsit fáj is néhány nyirokcsomó a nyakamban és a combhajlatomban. Gyorsan elővettem a gyógyszereim tájékoztatóját, és az epilepszia ellenesre rá van írva, hogy ha ilyet tapasztalok, azonnal forduljak a kezelőorvosomhoz, mert a csökkent fehérvérsejtszám jele is lehet. Persze most hosszú hétvége van, úgyhogy hétfőig nem tudom hívni. Remélem, csak hipochonder vagyok.

Ojjé, ma már egy kicsit jobb a kedvem! Tegnap utánaolvastam, és állítólag természetes, ha az antidepresszánstól az ember eleinte rosszabbul van, és nagyjából 2-3 hét múlva lesz csak jobban. Ma van 2 hete, hogy szedem, úgyhogy remélem ez már annak a jele, hogy hat. Nem mondom, hogy kicsattanok a jókedvtől, de legalább nem volt olyan kínszenvedés kimásznom az ágyból és intéznem a dolgaimat, mint a napokban. 

És ami ennél is csodálatosabb, nem azzal az érzéssel keltem, hogy muszáj zabálnom. Abszolút normálisan reggeliztem, és azóta mondjuk ettem jó néhány édességet, de nem az étel körül forog minden gondolatom, és ha nem ehettem volna meg őket, nem haltam volna bele. Azt hiszem, most inkább csak azért ettem meg, mert élveztem az érzést, hogy nem muszáj. Mert szabad döntés, és mert megtehetem. Ennek persze sok értelme nincs, hiszen pont hogy nem kéne ennem, ha már egyszer nem kényszerít semmi, de egyszerűen élvezem most ezt a kissé felszabadító érzést. És ha nem lesz múlandó, hanem napokig folyamatosan így leszek vele, akkor előbb-utóbb nem fogok enni. Remélem. Ja, és ma még nem hánytam. Ebben is más az, hogy kényszerből vagy szabad akaratból eszem-e. Arra pedig, hogy most nem fogyok, sőt hízok, igyekszem nem gondolni és levenni magamról ezt a nyomást.

Három hete (amióta azt mondta a pszichológus, hogy ez bulimia) próbálok keresni olyan oldalakat, blogokat, ahol bulimiások számolnak be arról, hogy mit élnek át és hogyan sikerül/sikerült legyőzniük, de semmit sem találtam. Nem tudom miért csak most jutott eszembe, hogy angolul is keresgéljek... nagyon érdekes oldalakra bukkantam, bár még nem olvastam el mindet, csak szemezgettem. Mindenesetre a hasznos tanácsok között találtam a naplóírást is. Hát ebbe már legalább belekezdtem :)

Írják azt is, amit pont ma döntöttem el: hogy álljunk meg egy percre, mielőtt falni kezdenénk. Gondoljuk át, mire is van VALÓBAN szükségünk. Lehet, hogy ez egy abban a pillanatban megvalósíthatatlan dolog lesz (pl. otthagyni a munkahelyünket), de akkor is álljunk meg egy percre és gondoljuk át, hogy mit tehetnénk magunkért, mert ez egy jó kezdet még akkor is, ha ezután ugyanúgy enni fogunk. Azt hiszem az fontos, hogy ne várjam magamtól, hogy egyik napról a másikra le tudom győzni ezt a függőséget.

Én őrült, idióta barom ma reggel ráálltam a mérlegre. Pár nappal ezelőtthöz képest híztam egy kilót, ez a kevesebb hánytatás és a kevesebb edzés eredménye, gondolom. Az amúgy is szar hangulatom így a béka segge alá került, és már reggel többet ettem, mint szabadott vagy normális lett volna. Közben az járt a fejemben, hogy milyen fasza, a doki direkt elmondta, hogy ne a gyógyszer bevétel utánra időzítsem a hányásokat, mert ha nem tud felszívódni, akkor értelemszerűen nem is hat. Úgyhogy miután megszabadultam a reggeli ételmennyiségtől, bevettem újra a gyógyszeradag felét, biztos ami biztos.

Ez a reggeli dolog szerintem nem a "beteges" kényszer volt, hanem csak a düh. Valami hülye bosszú a súlyom miatt, amivel egyedül csak magammal szúrtam ki. Ezek után minden evés előtt, ha nem éhség miatt eszem, el fogok komolyan gondolkodni, hogy mi is az, ami vezérel.

Ezután a napom nagyjából alvásból, evésből és hányásból állt eddig. Igaz dolgoztam is, de még szerencse, hogy olyan a munkám, hogy csak napi néhány órát vesz igénybe. Fáradt vagyok, borzasztóan fáradt és rosszkedvű, annyira, hogy edzésre sem indultam el most délután. Ilyen szinte sohasem fordul elő, csak akkor hagyok ki edzést, ha beteg vagyok vagy valami halaszthatatlan dolgom akad. De ma nincs erőm, egy csepp sem, és kedvem sem. Nem is olyan rég még az egyetlen jó dolog az életemben az edzés volt, az éltetett, hogy vártam az edzés napokat és mehettem... ma ez sem érdekel. Olyan, mintha az antidepresszáns szedése óta eluralkodott volna rajtam valami olyan depresszió, amilyen már nagyon-nagyon régen nem volt. Ez lehetséges? Vagy csak úgy, mint az egyéb mellékhatások, elmúlik majd néhány hét után?

De egyébként, azt hiszem ma nem ettem volna ennyit, ha nincs ilyen szar kedvem. Pozitívumként fogom fel, hogy olyan elánnal indultam a boltba ma munka után, ahogy mindig is szoktam, "most bevásárlok mindenféle finomságból, hazamegyek és mindent befalok". De, miután betettem két családi csomag csokit, megpróbáltam lebeszélni magam. Megpróbáltam ésszel hatni a vágyaimra, hogy milyen undorítónak fogom magam érezni, ha mindezt megeszem, és mennyire nem fog segíteni. Viaskodott bennem az-engem-semmi-nem-érdekel-csak-enni-akarok, és az okos, tudatos énem. És a boltban az okos nyert! Néhány kör után visszatettem a polcra a csokikat, és csak egyetlen szeletet vettem végül meg. Korábban sosem voltam képes ilyesmire!

És ami azt illeti, itthon hiába ettem össze mindent, mégis lassabban ettem, mint szoktam. Emiatt kisebb adagtól is eljutottam a rosszullétig. Ez már talán tényleg nem is az a kényszer, amiről a bulimia szól, hanem csak szimplán valami bánatevés, amiben szerintem minden második nőnek volt már része életében. Vigasz-kaja, amiért utálom az életet és kövér vagyok.

Ma találtam egy angol írást, ahol egy korábban bulimiás nő sorolt fel 6 tippet, ami segített neki a gyógyulásban. Ezek közül két használhatót találtam: hozz egy döntést, hogy meg akarsz gyógyulni és ne olvass fitness magazinokat. Az első magáért beszél, de ennek az elhatározásnak nagyon komolynak kell lennie, és minden alkalommal emlékeztetnem kell magam rá. A második pedig abból a szempontból érint, hogy nem szabad stresszelnem magam álomnők képeivel, vagyis nem szabad, hogy bárkihez hasonlítsam magam. Úgyhogy az én szabályom az lesz, hogy egy időre száműzöm a mérleget, mert NEM SZABAD, hogy a súlyom is feszültséget keltsen bennem. Más kérdés, hogy egy olyan sulit végzek most, ahol mire befejezem, a sikeresség szempontjából fontos a karcsú, izmos test... nyilván ez is stresszel. De muszáj ezt a terhet levennem magamról egyelőre.

Már 2-3 órája nem ettem. Szerettem volna, de azt hiszem, ez most nem a kényszer, hanem csak a megszokás és az unalom, és sikerült ellenállnom. A lakótársam most lefeküdt aludni, ilyenkor már nem szeretek kijárkálni a konyhába, hogy ne zavarjam, úgyhogy behoztam egy szendvicset, ha később éhes (tényleg éhes) lennék. Itt van a szendvics, velem szemben a polcon, és most nem halok bele, hogy nem eszem meg. Fantasztikus érzés!

Emellett semmihez-sincs-kedvem hangulatom van. Haszontalannak érzem magam, de semmi erőm és kedvem hasznosat csinálni. Legszívesebben megint aludnék, vagy néznék egy filmet, de ezt sem tudom nyugodt szívvel tenni, mert közben arra gondolok, hogy ez elítélendő és lusta, milyen véleménnyel lennének rólam mások, ha megtudnák... Azon dolgozom egyébként keményen, hogy ne érdekeljenek mások és az, hogy mit gondolnak rólam. Piszkosul, baromira, hihetetlenül nehéz. Néha sikerül, percekre, esetleg órákra, de aztán önkéntelenül is visszatérek az "alap programhoz". Nagy odafigyelést és tudatosságot igényel, ami megint csak oda vezet, hogy az összes gondolatom saját magam és a problémáim megoldása körül forog, nem tudok és nem is akarok odafigyelni másokra, nincs kedvem igazán semmiről sem beszélgetni. Tulajdonképpen találkozni sincs kedvem senkivel, nem élvezem mások társaságát, maximum ideig-óráig. Közben pedig attól szenvedek, hogy egyedül vagyok, és nem egy kávézóban nevetgélek éppen a barátaimmal. Ki érti ezt... 

Párom sincs, pedig borzasztóan szeretnék boldog lenni és szerelmes. De senkit sem tudok elviselni, egy nárcisztikus hülye p*csa vagyok, aki egy idő után mindenkiben csak a rosszat látja, senkit sem tud elfogadni és szeretni. A pszichológus azt mondja, hogy mindennek az alapja az, hogy magamat nem tudom elfogadni és szeretni. De hogyan is szerethetném magamat, amikor minél mélyebbre nézek, annál inkább egy önző, szeretni képtelen, haszontalan lányt látok. Ördögi kör. Ezen is rengeteget kattogok, gondolkodom, próbálom helyretenni magamban a dolgokat, de nem igazán érzem, hogy egyről a kettőre jutnék. Ezért is szerettem volna elkezdeni ezt a blogot, ahová leírhatom majd a gondolataimat és ha később visszaolvasom majd, hogy mire jutottam, talán nem vesznek csak úgy el a semmiben és lesz eredményük.

Az orvos szerint kb. 3 hét után várhatom, hogy hatni fog a gyógyszer, eddig 12 napja szedem. Antidepresszáns és egy epilepszia elleni gyógyszer, ez utóbbi furcsán hangzik, de elvileg ez segítene csökkenteni a kényszert, hogy egyek, elinduljak vásárolni... ez a vásárlás dolog egyébként duplán szörnyű, mert bizony anyagilag is megérzem. Egyszer csak úgy hozzávetőlegesen átszámoltam, hogy az adott hónapban mennyit költöttem felesleges édességre, és rájöttem, hogy 20-30 ezer forintot megspóroltam volna, hogyha nincs ez a borzasztó szenvedélyem.

Az első napoktól nagy hatást vártam, mert amikor anno elkezdtem az antidepresszánst a depressziómra, napokig nem volt étvágyam és két hónapig alig ettem. Hát most ez nem történt meg, viszont egy hét után mintha éreztem volna valami javulást 3 napig. Talán a placebo hatás is benne volt, az, hogy tudtam, én már nem lehetek ilyen étel függő, hiszen szedem a gyógyszert... de aztán 3 napja megint annyira rajtam van a vágy, hogy szenvedek. A három jó nap egyikén szertartásosan elköszöntem a wc-től, mert úgy éreztem, többet már tényleg soha nem fogok hányni, de aztán tegnap újra találkoztunk. A hányás egyébként nem egy olyan belső kényszer nálam, mint az evés, ezért sem gondoltam, hogy bulimiás vagyok. Tudom kontrollálni, és meg tudnám állni, csak éppen nem akarom, mert lelkifurdalásom van evés után, és a gondolattól is rosszul vagyok, hogy hízni fogok, amikor épp hogy fogyni szeretnék. A BMI-m szerint egyébként nem vagyok túlsúlyos (24,45), és az eloszlásom is viszonylag jó (homokóra alkatom van), a férfiak is általában csinosnak tartanak, én mégis undorodom a testemtől és a súlyfeleslegemtől. Sokat sportolok, de azt a több ezer kalóriát, amit képes vagyok egy nap alatt többször is benyomni, szerintem napi kb. 6 óra edzéssel lehetne csak ledolgozni.

Visszatérve a gyógyszerhez, amióta szedem, mintha nagyobbak lennének a hangulatingadozásaim. Ezt mondjuk nálam nehéz megállapítani, mert egyébként is előfordul, hogy ok nélkül van szar kedvem. De múlt héten egyik nap például olyan szörnyen éreztem magam, hogy egész nap fel se keltem az ágyból, délután dolgoztam pár órát kínkeservesen, de semmihez sem volt kedvem, nem láttam semminek az értelmét és élni sem akartam. Aztán másnapra huss, mintha elfújták volna, és két napig kicsattantam a jókedvtől. Most megint nem vagyok túl jól lelkileg, ráadásul folyamatosan fáradt vagyok, ami nem tudom mitől lehet. Sportolni sincs kedvem már egy hete, úgy megyek el, mintha a fogamat húznák, és nem is bírom olyan jól az edzéseket, mint szoktam. Ma például az esti 8 óra alvás után aludtam még 2 órát délután... a fejem fáj, és egyébként is olyan nyomott vagyok, mint akit agyonvertek. Most néztem meg, hogy az antidepresszáns gyakori mellékhatásai között szerepel a fáradtság is, és "általában néhány hét alatt megszűnik". Meg tulajdonképpen front is van, akár az is okozhatja. Hát, mindenesetre remélem, hogy hamar elmúlik.

Leginkább az evészavarral kapcsolatban szeretnék írni, mert nagyon-nagyon szeretnék kigyógyulni ebből. Tulajdonképpen csak nemrég tudtam meg, hogy bulimiás vagyok, eddig csak azt hittem, hogy egy akaratgyenge, zabáló, gusztustalan lány, aki ha nagyon sokat eszik, kihányja, hogy ne hízzon. Annyira szégyelltem ezt az undorító dolgot, hogy rohamokban tör rám a zabálás és nem bírok ellenállni az evésnek, hogy a pszichológusomnak se mertem egészen eddig beszélni róla. Most, hogy megtudta, visszaküldött a pszichiáterhez, aki felírt gyógyszert... újra. Korábban már szedtem antidepresszánst és antipszichotikumot is, de nemrég abbahagytam, mert nem akarok életem végéig gyógyszert szedni, és nem ezektől akarok jobban lenni - hanem a problémák lényegének a megtalálásától, ehhez pedig a pszichoterápia kell.

Szóval nem örülök, hogy újra gyógyszert szedek, de állítólag eléggé sötétben tapogatóznak a szakemberek bulimia terén, és a gyógyszer hatékony. Hát legyen, most már igazából bárminek örülök, ami segíthet. Aztán, ha jobban leszek, és rájövünk, mitől van ilyen perverz viszonyom az evéssel, majd ezt is abbahagyhatom.

Undorító és kétségbeejtő ez az egész állapot. Igazából tök mindegy, hogy akaratgyengeségnek vagy bulimiának hívjuk, akkor is undorítónak tartom. Nem véletlen, hogy nem is beszélek róla senkinek. Amikor ennem kell, akkor úgy érzem magam, mint egy megszállott, akinek az életében egyetlen fontos dolog van: az étel. Valami furcsa, megfogalmazhatatlan feszültség van bennem, amit csak az evés tud enyhíteni. Ilyenkor semmi más nem számít, nem tudok odafigyelni semmire, semmi sem tudja elterelni a figyelmem, vagy lekötni... és szinte haragszom az emberekre, ha körülöttem vannak és "megakadályoznak" abban, hogy egyek (hiszen nyilvánosan nem rendezhetek olyan zabálásokat, amilyeneket magamban szoktam). Ezért legtöbbször úgy szervezem, hogy egyedül legyek, bevásárolok, vagy kipakolom a konyhát, ha van itthon elég ennivaló, édesség. Van olyan, hogy órákkal korábban már azt tervezgetem, hogy hogyan fogom mindezt megvalósítani, és miket fogok venni a boltban. Amikor pakolok a kosárba, egyrészt mámorosan válogatok ("még ezt is, még egy ilyet is, na jó, ebből kettőt"), másrészt bűntudatom van és szégyellem magam, szinte lopva veszem le a polcról a dolgokat ("vajon ki lát?" "mit gondolhatnak most rólam?" "veszek inkább egy egész zacskóval, akkor hihetik azt, hogy a gyerekeknek veszem, nem feltétlenül tudják, hogy egy egyedülálló halál magányos nő vagyok..."). Amikor hazafelé viszem, már szó szerint remegek, mint a drogos, akinek már csak karnyújtásnyira van az anyag. Nagyon ritka, hogy ne kezdjek el már a kocsiban enni. Van olyan, hogy mire hazaérek a boltból (3 perc kocsival), már egy tábla csokin túl vagyok. Felérek a lakásba, és nekiesem annak, ami van... egészen addig, míg rosszul nem leszek. Míg már egészen tele vagyok, már semmit se kíván a gyomrom, de valami kényszer még hajt, még, még, még, és eszem tovább, addig, míg már tényleg annyira hányingerem van, hogy úgy érzem magam, mint egy felhizlalt gusztustalan disznó. Akkor jön a wc, a két középső ujjam, a megkönnyebbülés és a fogadalom, hogy soha-soha többé. Mert nem lehetek ilyen undorító, ez nem lehet, nem lehet többet... de aztán másnap, vagy harmadnap újra jön az érzés: ennem kell. És semmi nem számít, semmi nem zökkenthet ki, nem érdekel az sem, hogy undorító vagyok.

Imádom, amikor olyan tanácsokat olvasok, hogy a kényszerevő találjon valami olyan elfoglaltságot, ami boldoggá teszi és pótolja az evést, menjen el futni, vagy találkozzon a barátaival. Ez akkora baromság, hogy hihetetlen! Mintha olyankor bármi is számítana! Akkor nincs SEMMI, ami oldaná a feszültséget, csak az étel. Vannak kedves barátaim, akik szeretnek, van egy édes kutyám, járok sportolni, amit imádok, szeretem a filmeket, a könyveket, szeretek varrni és még sorolhatnám, de ez mind-mind mit sem ér. A nap 24 órájában le kéne foglalnom magam mindezzel, hogy ne legyen alkalmam enni, de akkor is csak az történne, hogy megutálnám azt, ami éppen megakadályoz abban, hogy ehessek.

Úgy érzem, hogy nagyon sokat és keményen próbálkoztam, diétákkal, gondolateltereléssel és egyebekkel, de mintha vergődnék a saját szerencsétlenségemben. Amikor eszek, akkor nem én irányítok, hanem valami más. Nagyon szeretném, hogy hassanak a gyógyszerek, mert ez a gusztustalan szokás és a túlsúlyom (más egyebek mellett) megkeseríti az életemet. A pszichológus figyelmeztetett, hogy ettől még nem dőlhetek elégedetten hátra, mert a gyógyszer és az akarat együtt hozhat csak eredményt. Szóval ugyanúgy próbálkoznom kell ellenállni. Hát én igyekszem, de nem tudom...

Azért kezdek blogot, mert nagyon szeretek írni. Másodsorban ezért.

Elsősorban pedig azért, mert nincs kinek beszélnem a problémáimról. Van családom és vannak barátaim, de ők sok mindenről nem tudnak, mert vagy szégyellem a dolgokat, vagy nem értenék meg. Van egy drága jó pszichológusom is, akinek persze bármit elmondhatok, és sokat is segít, de egyrészt csak kéthetente találkozunk, másrészt ez azért mégsem ugyanaz, mintha normális emberi kapcsolat keretein belül beszélgethetnék. Na persze a blogírás sem nevezhető normális emberi kapcsolatnak, távolról sem :) De ide legalább írhatok majd nap mint nap, és mégis olyan érzés lesz, mintha beszélnék valakihez... és ki tudja, lehet, hogy olyanok is idetévednek majd, akik megértenek, mert hasonlókat élnek meg. Persze az is benne van a pakliban, hogy esetleg kritizálni, sértegetni fognak (ahogy ez már internetes fórumokon lenni szokott), de most nagy vagányan azt mondom, állok elébe - úgyis gyakorolnom kell, hogy ilyenkor ne dőljön össze a világ, és ki tudjak állni a saját érdekeimért, véleményemért.