Én őrült, idióta barom ma reggel ráálltam a mérlegre. Pár nappal ezelőtthöz képest híztam egy kilót, ez a kevesebb hánytatás és a kevesebb edzés eredménye, gondolom. Az amúgy is szar hangulatom így a béka segge alá került, és már reggel többet ettem, mint szabadott vagy normális lett volna. Közben az járt a fejemben, hogy milyen fasza, a doki direkt elmondta, hogy ne a gyógyszer bevétel utánra időzítsem a hányásokat, mert ha nem tud felszívódni, akkor értelemszerűen nem is hat. Úgyhogy miután megszabadultam a reggeli ételmennyiségtől, bevettem újra a gyógyszeradag felét, biztos ami biztos.
Ez a reggeli dolog szerintem nem a "beteges" kényszer volt, hanem csak a düh. Valami hülye bosszú a súlyom miatt, amivel egyedül csak magammal szúrtam ki. Ezek után minden evés előtt, ha nem éhség miatt eszem, el fogok komolyan gondolkodni, hogy mi is az, ami vezérel.
Ezután a napom nagyjából alvásból, evésből és hányásból állt eddig. Igaz dolgoztam is, de még szerencse, hogy olyan a munkám, hogy csak napi néhány órát vesz igénybe. Fáradt vagyok, borzasztóan fáradt és rosszkedvű, annyira, hogy edzésre sem indultam el most délután. Ilyen szinte sohasem fordul elő, csak akkor hagyok ki edzést, ha beteg vagyok vagy valami halaszthatatlan dolgom akad. De ma nincs erőm, egy csepp sem, és kedvem sem. Nem is olyan rég még az egyetlen jó dolog az életemben az edzés volt, az éltetett, hogy vártam az edzés napokat és mehettem... ma ez sem érdekel. Olyan, mintha az antidepresszáns szedése óta eluralkodott volna rajtam valami olyan depresszió, amilyen már nagyon-nagyon régen nem volt. Ez lehetséges? Vagy csak úgy, mint az egyéb mellékhatások, elmúlik majd néhány hét után?
De egyébként, azt hiszem ma nem ettem volna ennyit, ha nincs ilyen szar kedvem. Pozitívumként fogom fel, hogy olyan elánnal indultam a boltba ma munka után, ahogy mindig is szoktam, "most bevásárlok mindenféle finomságból, hazamegyek és mindent befalok". De, miután betettem két családi csomag csokit, megpróbáltam lebeszélni magam. Megpróbáltam ésszel hatni a vágyaimra, hogy milyen undorítónak fogom magam érezni, ha mindezt megeszem, és mennyire nem fog segíteni. Viaskodott bennem az-engem-semmi-nem-érdekel-csak-enni-akarok, és az okos, tudatos énem. És a boltban az okos nyert! Néhány kör után visszatettem a polcra a csokikat, és csak egyetlen szeletet vettem végül meg. Korábban sosem voltam képes ilyesmire!
És ami azt illeti, itthon hiába ettem össze mindent, mégis lassabban ettem, mint szoktam. Emiatt kisebb adagtól is eljutottam a rosszullétig. Ez már talán tényleg nem is az a kényszer, amiről a bulimia szól, hanem csak szimplán valami bánatevés, amiben szerintem minden második nőnek volt már része életében. Vigasz-kaja, amiért utálom az életet és kövér vagyok.
Ma találtam egy angol írást, ahol egy korábban bulimiás nő sorolt fel 6 tippet, ami segített neki a gyógyulásban. Ezek közül két használhatót találtam: hozz egy döntést, hogy meg akarsz gyógyulni és ne olvass fitness magazinokat. Az első magáért beszél, de ennek az elhatározásnak nagyon komolynak kell lennie, és minden alkalommal emlékeztetnem kell magam rá. A második pedig abból a szempontból érint, hogy nem szabad stresszelnem magam álomnők képeivel, vagyis nem szabad, hogy bárkihez hasonlítsam magam. Úgyhogy az én szabályom az lesz, hogy egy időre száműzöm a mérleget, mert NEM SZABAD, hogy a súlyom is feszültséget keltsen bennem. Más kérdés, hogy egy olyan sulit végzek most, ahol mire befejezem, a sikeresség szempontjából fontos a karcsú, izmos test... nyilván ez is stresszel. De muszáj ezt a terhet levennem magamról egyelőre.
