Kezdem megszeretni ezt a kis blogot. Mindig van hová jönnöm, van "kivel" megosztanom a gondolataimat, és kicsit összeszedettebbnek érzem tőle magamat.

A esti evés nem sikerült olyan jól, mint terveztem, elég sok lett, egy kicsit most rosszul is vagyok, de legalább nem hánytam. Lélekben pedig gőzerővel készülök arra, hogy hétfőn elkezdjek méregteleníteni. Valahol persze már látom magam, ahogy elkeseredve leülök ide és írom, hogy mekkora falásrohammal törtem meg a böjtöt már az első nap felénél, de azért igyekszem elnyomni ezt a rémképet és bízni, akarni.

Ahogy írtam is, ma már jobb volt a kedvem, mint a napokban. Újra felfedeztem magamban egy kis életkedvet, de ezzel együtt elfogott a haszontalanság érzése. Egyébként is nagyon sokszor érzem ezt, de nem tudom, hogy tudnék kitörni ebből. Igazság szerint elég lusta embernek tartom magam, és ha egy olyan életet élnék, amelyben egész nap dolgozom, a fennmaradó időben pedig mondjuk bevásárolok, takarítok, főzök és tanulok, akkor nem lennék boldog, utálnám az egész életemet és azt, amit csinálok, azt, hogy sosincs időm pihenni, kikapcsolódni, csak úgy azt csinálni, amit szeretnék. Így viszont sokszor szégyellem azt, hogy a munkám csak napi néhány órát vesz igénybe, járok ugyan suliba, de csak akkor tanulok, ha már muszáj (most is halogatom éppen), és gyakran fél napokat eltöltök netezéssel, filmnézéssel. Normális esetben hetente 4-5x sportolok, erre legalább büszke vagyok, de egyedül erre (és megjegyzem, ha már itt tartunk, ennek az eredménye sem látszik a plusz tíz kiló hájtól). Ilyenkor jön az, hogy ne akarjak megfelelni mások elvárásainak, hanem éljek úgy, ahogyan az nekem jó, csak magamnak kell megfelelnem. Csakhogy, én magam is azt tartom becsülendőnek, ha valaki a belét is kidolgozza, vagy valami maradandót alkot az életben. Bár megjegyzem, szerintem bármit tehetnék, akkor se tudnám igazán becsülni magam. A sulikat is, amiket csinálok, csak azért kezdtem el, hogy kicsit legalább többnek, hasznosabbnak érezhessem magam. De nem vált be, hiába kapok jó jegyeket, mindet betudom a szerencsének, hiszen alig fektetek bele energiát. A suliba járásból is az lett, hogy csak csalódást okozok magamnak, mert most is a fejem felett lóg négy beadandó feladat, amikbe még bele sem kezdtem, és képtelen vagyok rávenni magam, hogy foglalkozzak velük, mert annyira nem érdekel.

Egyszerűen úgy érzem, hogy nálam szinte mindenki hasznosabb. Mások napi 8 órát dolgoznak, akik meg nem, azok tanulnak, vagy gyereket nevelnek. De ha 8 órát kéne dolgoznom (korábban már volt benne részem), utálnám és nem bírnám elviselni, vagyis akkor sem lennék boldogabb. Igazából az a nagy büdös igazság, hogy fogalmam sincs, mitől lennék boldogabb.

Vagyis dehogynem tudom: attól, ha nem lennék nárcisztikus és nem magammal lennék folyton elfoglalva, ha tudnék másokat szeretni, ha lenne egy boldog párkapcsolatom, ha nem lennék bulimiás, ha karcsú lennék, ha jobban szeretnék társasági életet élni, ha nem szoronganék új helyzetekben, ha nem lenne megfelelési kényszerem és el tudnám fogadni magam úgy, ahogy vagyok.