Eredetileg úgy terveztem, hogy a méregtelenítést addig csinálom, amíg teljesen "le nem szokom" az evésről, és amíg le nem fogyok vagy 5 kilót. De tegnap este már nem bírtam tovább, a reggeli edzés és az egész délutáni munka (elég megerőltető a munkám) teljesen elgyengített, úgyhogy este enni kezdtem. DE! Nem hatalmas zaba és hányás lett a vége, hanem "csak" három szendvics és egy szelet csoki. Persze tudom, egy étkezésre ez is sok, de két és fél nap koplalás után talán normálisnak is mondható.

Szóval, mától újra eszem. De megpróbálok csak akkor, amikor éhes vagyok, és akkor is lassan, normális mennyiséget. Úgy döntöttem, hogy nem fogok megvonni magamtól semmit, mert lehet, hogy az okozza a rohamokat. Így persze benne van a pakliban, hogy nem fogok tudni leállni, de ez mindig is így lesz sajnos. Igyekszem 2000 kalória alatt enni, mert elvileg az én fizikai aktivitásommal ennyitől már heti fél kilót lehet fogyni. Hogy egy kicsit a mai napról is szóljak, egyelőre nem volt nagy zabálás, bár épp most vagyok túl két csokin. Miközben az elsőt ettem, éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, és itt most nem lesz mértéktartás, úgyhogy szélsebesen vágtam be a másodikat is és csak azért nem folytattam továbbiakkal, mert szerencsére nem volt több itthon. Rendes főtt ételt ebédeltem, ami nálam ritkaság, mert általában zsemléket, péksütiket, csokit szoktam enni, mert lustaságból és mert egy főre nem érdemes, nem főzök. Arra gondoltam viszont, hogy ezek az ételek nem tudnak úgy eltelíteni és kielégíteni a test igényeit sem, és lehet, hogy rendszeres főtt étellel könnyebb dolgom lenne. Úgyhogy ezentúl minden nap veszek majd valamit egy kifőzdében vagy rendelek. Nem lesz olcsó persze, de a bevásárolt, befalt és kihányt eszméletlen mennyiségű édesség sem (volt) az.

Tegnap voltam pszichológusnál. Szokás szerint nagyon jól jöttem el tőle, nem tudok erre jobb szót, mint hogy "jól". Nem jókedvűen, vagy boldogan vagy ilyesmi, csak jól, mert egy kicsit ilyenkor mindig okosabb leszek,  megnyugszom, jobban átlátom a dolgokat, mindig kapok útmutatást. Ő azt mondta, hogy a gyógyszertől valószínűleg csodát vártam, pedig csoda nincs, az csak apró segítség, a probléma legnagyobb részét egyedül kell megoldanom. Ekkor egy picit el is pityeredtem, mert nem hiszem, hogy egyedül képes vagyok rá, hiszen az elmúlt 8 évben nem sikerült, akkor most mitől menne? Erre azt felelte, hogy a terápia segíteni fog, és fogunk erről beszélni, ahogy tettük is tegnap, de egy kicsit mégis úgy érzem, hogy nem igazán tud mit kezdeni ezzel az egésszel. Megfordult a fejemben, hogy nem járnék-e jobban, ha elmennék egy olyan szakemberhez, aki kifejezetten táplálkozási zavarokkal foglalkozik, de aztán arra jutottam, hogy egyrészt nem akarom "megcsalni" a pszichológusomat, másrészt szerintem akar nekem segíteni annyira, hogy máshoz irányítana, ha szükségét érezné. Ez a gondolat, hogy "más talán többet segítene", megint olyan, mintha varázslatra várnék. 

Szóval tegnap próbáltunk rájönni, hogy mi is lehet az oka az evési rohamoknak. Felvetett egy olyan gondolatot, ami nem hülyeség, hogy talán azért akarok mindig jó sokat enni, mert egész életemben, gyerekkorom óta jelen volt az, hogy duci vagyok és ezért nekem nem kéne ennem. Nemrég elolvastam egy könyvecskét, Végleges fogyás a címe, ami szintén az elhízott nők kényszerevéseinek lelki okait próbálja feltárni. Na, ebben egyebek között pont erről írtak, hogy a kövér nő nem engedheti meg magának, hogy egyen és élvezze az ételt, ezért  habzsol, tehát első lépésként meg kell engednünk magunknak, és élvezni az ízeket. Ezért is jutottam az elhatározáshoz, hogy mostantól rendesen próbálok enni, azt, amit megkívánok. Csak nem túl sokat.

Azt a házi feladatot kaptam, hogy innentől kezdve vezessek egy füzetet a következő találkozásunkig, amibe minden alkalommal, amikor rám jön az "enni kell" érzés, írjam le, hogy mit csináltam akkor épp, milyen gondolatok jártak a fejemben és mit éreztem. Ez baromi érdekes egyébként, nagyon élvezem. Ma már sajnos három bejegyzésem is történt, de megálltam mindhármat. Valahogy attól, hogy leülök és átgondolom, mi is zajlott le bennem amikor jött a vágy, tudatossá válik az egész, és mire leírom, uralni tudom az ingert. Legalábbis egyelőre. Aztán gondolom a két hét végére kirajzolódik majd, hogy mégis mik azok az érzések, események, amik legtöbbször kiváltják a falási rohamokat.

Ami a kedvemet illeti, nem akarom elkiabálni, de ma mintha egy kicsit megint jobban lennék, aktívabb, kevésbé közönyös. Nemsokára indulok edzeni, és hosszú idő óta most van hozzá újra kedvem. Biztosan a tegnapi pszichológus látogatás is hozzájárul, meg a mögöttem lévő három falás és hányás nélküli nap, amiért nagyon büszke vagyok magamra.